Nem sok minden történt a héten. Amióta elmúlt a nyár, hideg van és mindenki dolgozik meg suliba jár, nem nagyon történik semmi érdekes. Ráadásul András hétvégén online órákon ül, úgyhogy mostanában azok is elmaradnak. Egyébként közoktatás-vezető képzést csinál, két féléves. Talán nem vakulunk bele…
Korni hétfőn elment az operába, az Operakoktélt nézték meg a Lázár Ervin Program keretén belül. Csinos volt, így nem hisztizett. Többen is mentek, még a Dobóból is összeszedték a 8-osokat, szóval nem maradt barát nélkül sem. És tetszett neki, bár azon kívül, hogy szuperek voltak a táncosok, nem mondott semmit, csak a szeme csillogott.
Nem volt kedvem elolvasni a Jumurdzsák gyűrűjét a Dobós magyar versenyre, így nyilván ő sem kezdett bele. Megbeszéltük, hogy ő is az Elveszett csillagokból tartja a kiselőadást, ráadásul ugyanazzal a ppt-vel, mint két éve Andri. Úgyse számít…
Sikerült megcsinálnom életem leggusztustalanabbul kinéző legeslegfinomabb sütijét – és nagyjából egy délután alatt rá is jöttem, mit rontottam el. Mindenképpen akartam csinálni sütőtökös piskótatekercset, de mindenhol olyan receptet találtam, aminél csak a tésztában van sütőtök, de a krém sima mascarpone-tejszín-keverék. De rájöttem, hogy a mascarpone igazából annyira semmilyen ízű (a tejszínhab pedig csak édes), hogy bármivel keverhetem, olyan íze lesz. Úgyhogy megsütöttem a piskótát Réka receptje alapján és megtöltöttem ezzel a krémmel: fél nagy doboz mascarpone (a múltkor is sok lett egy egész), bele sütőtökpüré (kb. bébiételnyi, de igazi), bele tejszínhab és porcukor. A piskóta eltört, hiába tekertem be vizes rongyba, szerintem kiszáradt. Utóbb rájöttem, hogy az lehetett a baja, hogy a receptben olvasott diót nem a nyers tésztára szórtam és úgy sütöttem egybe, hanem a rongyra szórtam, így, bár király diós-porcukros lett a felszíne, egyből kiszippantotta belőle a nedvességet. A krém azonban annyira jól sikerült, hogy – mivel még így is rengeteg megmaradt –, egész nap azt nyalogattam és estére be is pucoltam az egészet. Az összecsavarással is voltak gondok: nem elég, hogy eltört a piskóta, miután megtöltöttem a krémmel, elfelejtettem, hogy be szoktuk csavarni zsírpapírba szorosan és úgy hűtjük össze, most viszont rákentem a külsejére valamennyi krémet, és természetesen nem csavartam be. Még ahhoz képest, viszonylag egyben is maradt. No, de a hiányosságokért kárpótolt az elképesztően finom ízvilág: a puha, diós tészta és a sütőtök-édes krém.
Michelle Obama: Így lettem (Becoming): Nem érdekel a politika. A magyar se, de főleg nem az amerikai. Nem értek hozzá, így nem is dumálok bele. Természetesen szavazni elmegyek, de azokra szavazok, akikre András. Hallottam róla, amikor Obamát megválasztották, örültem, bár nem lepett meg. Mindig úgy gondoltam, Amerika annyira hatalmas ország, annyi ember él ott, hogy ha valamennyi szembeszáll a sztereotípiákkal, az elég a változáshoz – és lám, valóban. Az viszont teljességgel megdöbbentő volt, hogy utána nem Hillary Clintont választották meg, hanem Trumpot, akiről kb. annyi maradt meg sokakban, hogy nőgyűlölő, rasszista, aki félvállról vette a Corona-vírust és meg is betegedett, több munkatársával együtt. Mondjuk, én nem döbbentem meg, az emberek 99%-a inkább választ egy kecskebékát vezetőnek, mint nőt. (És itt tényleg az állatra gondolok.) - - - Szóval én ennyit látok a politikából és ez sem érdekel.
A könyv 93%-on áll a Molyon, 6-an csillagozták az olvasásomat, szóval mondhatni, eléggé kedvelt könyv. És tényleg jó is…, de mégis 10 napig szenvedtem vele és kínszenvedés volt olvasni. Fogalmam sincs, miért. Érdekes volt és lelkesítő, ugyanakkor rémunalmas!
Obamáék története lehengerlő. Egy fekete fickó Amerika elnöke lesz. Ehhez kellett egy hatalmas adag elszántság, egy mázsa „csak azért is” és egy kamionnyi „már pedig akkor is”. Önbizalom, bizalom másokban, tervek, célok, álmok. Nem csak úgy, hanem kb. már az anyaméhtől. Kellett egy végletekig támogató tshalad, kitartás, előre tekintés, kellett némi büszkeség, ambíció. Félelem nélkül, kétségek nélkül, 200%-on teljesítve. Mert Trump bármit mondott, elnök lett egy nővel szemben, de Obamáéktól mindent kétszeresen vártak el. - Bizonyíts!
A könyv szerint (mint mondtam, nem figyelem a politikát) ezt is tették. Szegény Michelle ráadásul tök egyedül, ami elképesztő teljesítmény volt tőle. Mert mindenki Barack-kal foglalkozott, Michelle-t meg kb. csak rugdosták, hogy ez se jó, az se jó, „dühös nyanya”, és miközben First Lady-ként nyomult előre, családanya is volt és támogató feleség. Oké, volt házvezetőnője meg bébiszittere, meg szakácsa meg kertésze, sminkese és fodrásza, épp csak a vécére nem ment el helyette valaki, én meg ismerek olyan négygyerekes anyát, aki tanárként dolgozik és max. egy nagymama segítségére számíthat –, mondjuk, nem sűrűn találkozunk egy kávéra –, de ez Amerika. Gondolom, a „nem tanároknak” ez Magyarországon is jár. A tanár meg oldja meg, ahogy akarja, végül is nem annyira fontos, amit csinál… - na mindegy, elkanyarodtam –, mint ahogy olvasás közben is sokszor, és pont ez volt, ami miatt szenvedtem, hogy annyira messze van ez a világ tőlem, mesterszakács, meg kastélyban lakás meg luxusautón mindenhová eljutni, hogy nem mindig tudtam figyelni a lényegre. Azt gondolom, hogy ez nekik járt, megdolgoztak érte és közben alázatosak és szeretetteljesek maradtak, nem szállt el az agyuk és nem lett nagy pofájuk. Azért ez nem kis teljesítmény! De engem sokszor nem érdekelt, párszor irigy is voltam és nagyon untam a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése