2020. december 7.

Bár lecibálja a fejem a nyakamról a szél, hétvégén annyira jó idő volt, hogy még az ajtót is nyitva hagytuk, úgy szellőztettünk. Ahhoz képest, hogy minden reggelre táblára fagy a kutya forró vize...

Ma reggel Korni kissé taknyos volt, meg fájt a torka, itthon maradt. András nyomtatott neki 8-os központi felvételiket, ezeket csinálgatja, rendesen, időre, még a fogalmazást is megírja. Egyelőre kettőt töltött ki, a matek és a magyar is 20-25 pontos, a matek még mindig jobb. Andri felvételi vizsgájára alapozva csont nélkül benn van a Dobóban.

András rendelt fejlámpákat – nagyon menő! – és Korninak ledszalagot, amit még nyáron látott valakinél és azóta szeretne. A kórház óta szinte folyamatosan világít valami a szobájában éjszakánként, ez azóta sem változott. Ez most elég menő cucc, távirányítós, több színben pompázik. Korni, amióta kiköltöztem a szobájából, az emeletes ágy alsó szintjén alszik, körbefüggönyözte az ágyat plédekkel, ide, ebbe a kis kuckóba szerelte be András a zsinórt úgy, hogy a felső ágy keretébe belefűzte, így nem kellett sehol kilyukasztani vagy ragasztgatni. Igaz, sajnos nem sokáig bírta, pár nap múlva elromlott, amikor le van kapcsolva, a piros fény akkor is világít. Ez Kornit kicsit zavarja, de várható volt, hogy nem húzza sokáig. Ez még a jobbik eset, inkább világítson állandóan, mint soha.

Andri tanára egy, még az iskolában megkezdett és nyilvánvalóan ott hagyott képet kér számon. Beírta az 1-est végül, hogy nincs kész, mert nem találta Andri mappáját. Andri szerint annyit csinált, mint a többiek: be kellett rajzolni valami hátteret és most következett volna a festés. Valószínűleg azt várta a tanár, hogy itthon majd újra kezdi az egészet, berajzolgatja a háttérrácsot és festi, amit kell, de nem tudom, nulla segítéggel, pár sorban összefoglalt instrukcióval miért hitte, hogy majd meg tudják csinálni a gyerekek... Tudom, hogy minden tantárgy fontos és mindenkinek a sajátja a legfontosabb, de ez itt egy online oktatás..., még ha gimnáziumi is. 

Elvileg holnaptól lehet regisztrálni Covid-oltásra. Kíváncsi vagyok, eljutok-e valaha arra a szintre, hogy beadatom magamnak. Jelenleg úgy gondolom, hogy nem, de a megfelelő emberek által – András, Szuperasszisztens – könnyen befolyásolható vagyok. De őszintén szólva, bár én inkább oltáspárti vagyok, mint nem, ebben nem bízom kicsit sem. Az már biztos, hogy Szentestén nem lesz kijárási tilalom, de a családok csak tíz főig gyülekezhetnek az asztal körül, kivéve, ha van 30 gyerek, mert ők nem számítanak bele a tízbe –, ők még mindig nem fertőzik a 100 éves nagymamát… A szilveszteri tűzijátékot viszont betiltották, hogy ne gyülekezzünk, aztán kiegészítették, hogy magánszemélyeknek mégis szabad. A csoportosulások elkerülésének érdekében szigorúan 10 fő nézheti, + a 30 gyerek. Ez lesz az első karácsony és Szilveszter Mónosbélben. Tavaly a lelkem is eladtam volna, hogy itt tölthessük…, most kicsit sem várom.

András valami karácsonyi – év végi akciót csinál a suliban, kifestőket lehet elvinni, kiszínezni és tolják fel a facebookra a fotókat. Vett egy mázsa Stühmer szaloncukrot is, ezt is ott osztogatták kis üzenetekkel. Valami elképesztően finom, egyik csokigyár se tud olyan szaloncukrot gyártani, amelyikből MINDEN ízt imádok, csak ők.

Ami még egy hétvégi különlegesség volt: csináltam linzert. Már nagyon régóta szerettem volna kipróbálni, de valamiért féltem tőle. Persze nem is sikerült a legjobban; bár az íze fantasztikus volt, nem találtam hozzá lyukasztót, így két telikekszet ragasztottam össze és nem lett szép, valamint Spáros baracklekvár volt hozzá, úgy meg nekem már kicsit tömény volt. Díszíteni egyáltalán nem tudtam, se a habot nem tudtam megcsinálni hozzá, se kedvem nem volt dizájnoli. Volt a Molyon egy mikulásos süti-kihívás, ehhez akartam volna valami klasszat kitalálni, de nem volt semmi jó ötletem. Mindenesetre a keksz íze finom volt és örülök, hogy tudok ezt is. 

(5. nap)

(6. nap; Két változat készült, ugyanis az elsőbe Andri beledumált, a 2. változatban meg nem mondtam el a cuccról semmit.)

(1. változat)

(2. változat)

(7. nap)

Mick Wall: Guns N' Roses, avagy a világ legveszedelmesebb zenekara (Guns N’Roses, The Most Dangerous Band in the World):

Mi volt a GnR varázsa? Axl Rose laza, rekedt hangja, Slash mocskosra torzított gitárja, Duff McKagan medvemély basszusa, Steven Adler kattogós dobolása? A zúzós, üvölteni való dalok, amiktől kedved támad kibontani egy üveg sört, meghúzni, majd tisztaerőből a falhoz csapni? A dalok, amiknél mindig egyre és egyre hangosabbra tekered a Volume-gombot és minden vágyad túlüvölteni? Fogalmam sincs…., de arra emlékszem, hogy 12 évesen a bátyámmal feküdtünk a nappali kanapéján és csak hallgattuk a kazettát: A oldal, aztán B oldal, aztán A megint és B és A és B…., oda-vissza, újra meg újra… Imádtam ezt a bandát az első pillanattól kezdve! Egy 2000 fős kis faluban laktam a világ végén és én Guns N Rosest üvöltettem és üvöltöttem a Fő út közepén, egy szívbeteg, gyenge kislány voltam, vasággyal 20 kiló és ugráltam a Mr Brownstonra, nem érdekelt, ha a dal végén fuldokoltam! Életemben először, őszintén és tiszta szívből pont nem érdekelt, ki mit gondol rólam! Én Guns N Rosest hallgattam, Guns-t énekeltem, én magam voltam a Guns N Roses!

„Úgy gondolom, az első helyezésünk egyetlen oka, hogy valamiféle űrt töltünk ki.” - mondj Slash a könyvben és bár ő csak zenei űrről beszél, de másféle űrt is betöltöttek ők, valamit, amiről talán azt se tudtuk, hogy ott van. Ahogy a könyv is írja: ők valóban mások voltak. Kézzel fogható volt az az energia, ami jött belőlük, amikor az ember őket hallgatta, úgy érezhette, még sosem élt ennyire.

A GnR „igazából” csak 1992-ben ért el Magyarországra –, a Metal Hammerbe és a Bravoba egyaránt, a diszkókba a Dont cry-jal és November rainnel, már nem volt olyan, aki nem ismerte volna őket és nem volt égő szeretni a bandát (mint mikor még én a Mr Brownstone-ra ugráltam). Ezelőtt ilyen se volt, legalábbis nem emlékszem rá, hogy valaha is Led Zeppelinre vagy Doors-ra lassúztunk volna a diszkóban, onnantól pedig szép lassan beszivárogtak ezek a dalok. És aztán szép lassan lecsengett a hiszti… Kb. 2 év alatt, úgy eltűntek szegények, mint akik futóhomokba ragadtak. A végére a már senki se tudta hány tagú banda a szélrózsa minden irányába szakadt. De végül az történt, amit vártunk: hogy Duff, Izzy, Slash talpon marad (valameddig), ha a fene fenét eszik is és valaki közülük még híres is lesz. És igazából Axl-től is: hogy évekre (évtizedekre) eltűnik, majd előbukkan meghízva, mint egy disznó, de akkor is kiáll az emberek elé, nem játssza meg magát. És vártuk, hogy akkor már nem fog tudni énekelni… ja, szerintem sokan tudtuk ezt. Mondjuk, szerintem annyira nem rossz a CD, de már köze sincs a GNR-hez és Axl Rose-nak sincs semmi köze Axl Rose-hoz.

Ez volt ennek az üstökös-zenekarnak az útja, és ez a könyv a tündöklés elejéről szól, arról a pillanatról, amikor a semmiből előtűntek: a hatalmas kitörés és a világhírt jelentő nagy hiszti közti néhány évről. Egy pillanatról… 236 oldal… … … Hah! Annyira elképesztően unalmas volt ez a könyv! Fehér zoknit viselt bőrnadrággal…? Basszus, mi ez, Leiner Laura a Metal Hammerben?! Az ismétlődő témáktól is herótom volt: Donington, One in a million, Duff McKagan válása, verjük meg Vince Neilt…, ezerszer lerágott csont témák, mintha a Bravo-t olvastam volna.

Imádom a Guns N Roses-t, szerintem minden idők legjobb zenekara, de ennek a könyvnek nem szabadna léteznie.